Voigtländer Brillant S - briliáns bakelit

Többször írtam már, hogy nagy rajongója vagyok a Voigtländer márkának. Sőt az egyik legelső posztomat is egy Voigtländer Brillant-ról írtam. 

Ezúttal egy kevésbé ismert ikerlencsés változatot szeretnék bemutatni. 

A Brillant típus 1932-ben indult útjára és eredetileg egy nagyon olcsó "kamu TLR" volt. A típusmegnevezés is innen származik, mert az utolsó széria kivételével a felső betekintésű tükörakna csak a képkivágás ellenőrzésére volt alkalmas - élesség állításra nem. Azaz csak egy nagy brillant kereső volt. 

Balra az újabb típus, jobbra az első sorozat egy darabja

1937-től azonban egészen meglepő fejlesztések történtek. Először a doboz falait acéllemezről műanyagra cserélték, majd egyre jobb zárak kerültek beépítésre. 1939-ben megjelent az élességállítás és az optikai fénymérő, majd az utolsó szériában a Brillant megkapta a csúcsobjektívet a Heliar-t.

Mindezek ellenére a Brillant megmaradt az átlagemberek fényképezőgépének. 

Az általam birtokolt változat eredeti ára - Magyarországon, 1940-ben - kicsit kevesebb. mint a fele volt a Bessa RF 6x9-es távmérősnek.

Polyoxybenzylmethylenglycolanhydride azaz Bakelit

Feltűnő változás a korai Brillant-okhoz képest, hogy magasabb és ducibb lett a váz, azaz a doboz.

A téglatest mindhárom térdimenzió irányába 4-5 mm-t nőtt, plusz a kereső "tetőszerkezete" is további 6-8 mm-t hozzáépít a teljes magassághoz.

Az üres gép tömege 495g-ról 702g-ra növekedett.  

A hízásnak több oka is volt. Megjelent egy "oldalzseb" az előtéteknek, a tetőbe beépítésre került egy remek átnézeti kereső, de a legfontosabb változás, hogy a korábbi lemez váz műanyag lett.

 

A bakelit volt az első igazi ipari műanyag a világon. 1907-ben fejlesztette ki a holland származású Leo Hendrik Baekeland az USA-ban. Kevesen tudják, hogy Leo Baekeland-nak már a róla elnevezett anyag világsikere előtt is volt egy nagy dobása, ráadásul pont a fotó-iparban. Ő fejlesztette ki az első piacképes fotópapírt, ami mesterséges fénnyel is exponálható volt. Ezt a találmányát egy vagyonért adta el a Kodak-nak. További érdekes egybeesés, hogy a bakelit gyártás egyik fő komponense a fenol, amely számos fotográfiai negatív hívó egyik nagyon fontos alkotóeleme. Szóval több előjele volt annak, hogy az első mesterséges matéria a fényképezőgép gyártásban is nagyot fog menni.

És ez így is lett. A bakelit fényzáró, nem rozsdásodik, mint az acél, nem penészedik, mint a fa vagy a bőr és nagyobb szabadságot biztosít a formatervezésben is.

A 20-as évek végétől a 60-as évekig több-száz fajta műanyagvázas fényképezőgéptípus jelent meg.  

Azt gondolhatnánk, hogy a műanyag alkalmazása az "olcsósítás" eszköze volt, mint manapság, de ez a kezdetekben pont fordítva volt. Keresett, divatos cikk volt a műanyagból készült kamera, de a II. Világháború után már elmúlt az újdonság varázsa, és a tömegtermékek alapanyagává váltak a mesterséges polimerek.

Érdekes és kellemes meglepetés, hogy 83 évesen a bakelit még nem indult bomlásnak. Sokan tippelték, hogy a felújítás során majd "szétporlik", de szerencsére semmi fajta törésnek-, morzsolódásnak-, vagy repedésnek a nyomát nem találtam.   

A javítás

Amikor megvettem, gyalázatos állapotban volt. A rekesz egyáltalán nem mozgott. A zár szokás szerint csak a gyors időket hozta, de valószínűleg azokat is pontatlanul. A tükörakna kívűl-belül retkes, a tükör kifakult volt. A lencsék látszólag rettenetesen karcosak voltak. de ezt a problémát önállóan sikerült megoldanom. Kiderült ugyanis, hogy a karcok nem a lencsén, hanem a rajtuk lerakódott viasz szerű szennyeződésen voltak. Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy ezt a gépet helyrehozatom, kerül amibe kerül.

Először elvittem Hévízre, ahol egy ismert és elismert TLR specialista él és dolgozik, de amikor megvizsgálta közelebbről ezt a bakelitdobozt, inkább visszaküldte nekem csomagban. Eléggé el voltam keseredve. Kezdett úrrá lenni rajtam az érzés, hogy megint egy olyan projektbe vágtam, ami rengeteg időt, munkát és pénzt fog felemészteni teljesen bizonytalan kilátásokkal. 

Írtam néhány Facebook csoportba, hogy szakembert keresek, és az ismert szakiknak és műhelyeknek  közvetlenül is írtam. Kaptam néhány lerázós választ, pl.: "beszéljünk pár hónap múlva..." és számos részvét nyílvánítást: "Engedd el!" ; "Nem ér annyit az egész, mint a javítás költsége" stb. 

Majd pár nap múlva legnagyobb meglepetésemre megkeresett Borvető Béla, hogy ő bizony ezt meg tudja csinálni. 

Így is lett. Megjavította, megtisztította és kalibrálta az élességállítást. Utóbbit egyetlen mozdulattal tönkretettem, de szerencsére még ott helyben. Tanulság: az alsó helikoid gyűrűt nem szabad fogdosni és tekergetni, csak a felsőt és azt is ésszel. Béla mester újra szétszedte és kalibrálta. Mindezekért mindösszesen kb. 3 tekercs film árát fizettem. Nagyon hálás vagyok neki.

A kereső

A tükörakna kimondottan világos, köszönhető az elképesztő fényerejű (f 2.2) kereső objektívnek és a csak középen matt üvegnek. 

A nagyító könnyen kinyitható, jól használható.

Távolabbi célpontokra nagyon praktikus a tetőbe épített sportkereső.

Az objektív

A lencse szériaszáma és egyéb irodalmi adatok alapján a valószínűleg 1939.-ben készült.
A formátumhoz - és főleg az árkategóriájához képest - nagy fényerejű objektívet kapott.
A “Voigtar” f 3.5-ös legnagyobb rekesszel rendelkezik. Kellemes rajzolata van, de az élessége max. átlagos és enyhe torzításokat is tapasztalni. Természetesen bevonat nincs rajta - és talán emiatt is - hadilábon áll a színekkel.
A Voigtar amúgy egy egyszerű olcsó triplet, mostanában sok ilyenről írtam. A Reomar, a Lomo T43-asa, a Meritar mind ilyen.

Csodás, jellegzetes középformátumú és szűk mélységélességű képeket lehet vele csinálni, de a Bessa RF-nek a közelébe se ér.

Színes filmet kár beletenni.

Fénymérő

Talán a legkülönlegesebb ebben kamerában, hogy gyárilag felszerelték egy optikai fénymérővel.

Használaton kívüli állapotban a fénymérő az oldalsó rekeszben található a sárga szűrő mellett. 

A fénymérőt a kereső lencsére kell felrakni és a tüköraknán keresztül lehet leolvasni. 

A fényviszonyoktól függően világító pontokat fogunk látni. Minden ponthoz tartozik egy szám (1-től, 17-ig). Amelyik pont még éppen látszódik - az határozza meg a beállítandó értékeket.

Az oldalsó rekesz belsejében egy részletes táblázat található, ami alapján ki tudjuk választani a megfelelő rekeszt és záridőt.

Ezen a linken részletes német nyelvű leírásokat találunk ezekről a korai fénymérőkről. A Voigländer Brillant-hoz tartozó is megtalálható közöttük.

A legenda

Egy operatőrtől vásároltam, ő pedig egy zenésztől kapta a 90-es években, akivel riportfilmet forgatott. Ez a zenész azzal a kiegészítő sztorival ajándékozta a gépet, hogy eredetileg Kodály Zoltáné volt. Némi kutatás után erre pont annyi bizonyítékot találtam, mint arra, hogy Elvis Presley fotózott vele Memphis-ben. Mindenesetre akár igaz is lehet, hiszen a híres zeneszerző-néprajzkutató 57 éves volt, amikor ezt a gépet forgalomba hozták. Ha esetleg valaki találna Kodályról olyan képet, amin valami hasonló fényképezőgép van a kezében vagy a nyakában - legyen szíves ossza meg velem.

Az orosz másolat

Érdekes lény az orosz. Ha talál valami szépet azt tönkreteszi, meggyalázza vagy ellopja.

A Voigtländer Brillant esetében sikerült ezeket kombinálni.

A Lubitel korai változatai és azok formai vagy műszaki megoldásai nyilvánvalóan a bakelit Voigtländer-től származnak, de a koppintás nem sikerült túl jól. 

Az oldalsó ajtó helyett egy primitív csavarral rögzített tető található. Fénymérő nincs. A hátlap ajtajának zárja egy igénytelen rugós akasztó. A kereső sötét, mélységélesség skála nincs. A filmszámláló eltűnt stb. Silány lett az utánzat.

Döbbenetes, hogy még ötven év alatt sem tudták elérni az eredeti gyártmány minőségét.

Örülök, hogy megvettem, nem bántam meg a javíttatással elvesztett időt és pénzt sem. Szép darabja lesz a gyűjteményemnek. Használni valószínűleg csak nagyon ritkán fogom.