Beirette Electric SL 400
Az NDK fényképezőgép iparában van néhány furcsa ellentmondás. A II. Világháború előtt egyértelműen Németország volt a világ vezető hatalma ezen a területen. Ott volt a Zeiss, a Leica, a Rollei, a Voigtländer, az AGFA és még hosszan sorolhatnám. Ennek a know-how-nak egy jelentős részét megörökölte az NDK, de ehhez egy kirabolt, megalázott, lerombolt ország tartozott. Ennek ellenére született számos nemzetközileg is versenyképes termék (pl. Praktica), de emellett megjelent néhány torzszülött, ami a társadalom alsó rétegeit célozta. Nekik az olyan kruplikkal kellett versenyezni, mint a Smena. Valószínűleg így született meg 1978-ban ez a Beirette SL 400 is.
A típusnévben elhelyezett SL arra utal, hogy bár 35mm-es filmmel működik, a hétköznapi 135-ös filmet nem tudjuk hozzá használni. Legalábbis úgy nem, ahogy ezt egy átlagos kisfilmes gépnél tennénk.
Az SL rendszer az AGFA 1964-es “Rapid” rendszerének “keleti” változata.
A mozifilm méretű negatívot általában összekapcsoljuk a Leica-val. Olyannyira, hogy sokan Leica filmnek hívják a 135-ös “kisfilmet”. De ez a hegemónia nem volt mindig ilyen egyértelmű, vagy legalábbis többen próbálták megtörni.
Már a 30-as évektől voltak alternatív megoldások a 35 mm széles negatív csomagolására és kamerába illesztésére. Az egyik ilyenből fejlődött ki először a Rapid, majd a KGST klónja az SL. A megoldás lényege, hogy egy tengely nélküli fényzáró kazettából a perforációnál fogva tolom át a fénykapu előtt egy ugyanolyan, de üres kazettába a filmszalagot.
Kicsit olyan mint a 120-as inverze. Ott ugye a kazetta hiányzik és két tengely (orsó) van. Valamint húzom és nem tolom a filmet. Az előny az lett volna, hogy a kazetták újrahasznosíthatók (akár házilag tölthetőek), és az orsó hiánya miatt kisebb a helyigény. Talán az utóbbi miatt, végül úgy alakult, hogy ez a rendszer elsősorban kicsi és olcsó kamerák részévé vált. A legtöbb kimondottan olcsó, alsó-kategóriás, sőt gyakran gyerekeknek fejlesztett gép volt.
Az SL kazettában 12 normál méretű felvételre volt elég a filmszalag vagy 16 darab 24x24-es kockára.
Sem a Rapid, sem az SL nem volt hosszú életű. A 70-es években volt a legnépszerűbb, de akkor sem tudta megközelíteni a 135-ös film népszerűségét és a 80-as években kiszorították a távol keleti olcsó műanyag kamerák.
A Drezda melletti Freital-ban alapított Beier cég már 1923 óta gyártott fényképezőgépeket. 1959-ben nagyrészt államosították, és ennek megfelelően fordult az olcsó, tömegtermékek felé. A kisfilmes gépek a becéző hangulatú "Beirette" márkajelzést viselték. A hatvanas években még egész pofás gépeket csináltak, de ahogy a kommunista világrend elkezdett leszakadni szerte a világon a Nyugattól, úgy lettek a Beirette-k is egyre kevésbé vonzóak.
A Beirette SL 400-as minden porcikáján látszódik, hogy a legfontosabb szempont az olcsó előállíthatóság volt. Semmi ergonómia vagy stílus. Olcsó otromba műanyag elemek és egy primitív sajtolt lemezdarab, hogy valami fém is legyen benne. 1978-ban jelent meg. Ekkor a Beier-nek már csak 7 éve volt hátra és az egész NDK-nak is csak 12.
Érdekes módon műszakilag azért vannak pozitívumai a modellnek.
Fénymérő:
Ebben a kategóriában szokatlan a fénymérő, pláne a kadmium-szulfidos (CdS) érzékelő. Két gombelemről működik. Gyakorlatilag bármilyen 1,5V-os gombelem megfelelő, amelyik belefér az alján kialakított foglalatokba. A kereső alatti karral lehet az film érzékenységét beállítani. A számok DIN érzékenységet mutatnak. (pl. 27=ISO 400).
A keresőben egy piros led mutatja, hogy mikor megfelelőek a beállítások.
Nem tudom mennyire megbízható, én mindig ellenőriztem egy külön egységgel.
Zár:
Egy Priomat tipusú, nagyon egyszerű központi zárja van, háromféle idővel plusz a "B".
1/125, 1/60, 1/30. A f2,8-tól f22-ig fokozatmentesen állítható blendével ez hétköznapi célokra elég.
Egy német oldal valamilyen félautomata módról is ír, de nekem nem sikerült rájönnöm, hogy mi ez.
Objektív:
Középérintkezős vakupapucs és kioldózsinór csatlakozás is van. Távmérő nincs - saccolni kell, de a skála pontos.
Mivel az SL kazettát nem adhatom le egy átlagos laborban, fekete-fehér filmet "toltam" bele egy töltőzsák segítségével. Ezt otthon magam elő tudtam hívni és a Canon 8800-zal beszkenneltem.
Íme néhány "referencia kép":
A típusnévben elhelyezett SL arra utal, hogy bár 35mm-es filmmel működik, a hétköznapi 135-ös filmet nem tudjuk hozzá használni. Legalábbis úgy nem, ahogy ezt egy átlagos kisfilmes gépnél tennénk.
Az SL rendszer az AGFA 1964-es “Rapid” rendszerének “keleti” változata.
A mozifilm méretű negatívot általában összekapcsoljuk a Leica-val. Olyannyira, hogy sokan Leica filmnek hívják a 135-ös “kisfilmet”. De ez a hegemónia nem volt mindig ilyen egyértelmű, vagy legalábbis többen próbálták megtörni.
Már a 30-as évektől voltak alternatív megoldások a 35 mm széles negatív csomagolására és kamerába illesztésére. Az egyik ilyenből fejlődött ki először a Rapid, majd a KGST klónja az SL. A megoldás lényege, hogy egy tengely nélküli fényzáró kazettából a perforációnál fogva tolom át a fénykapu előtt egy ugyanolyan, de üres kazettába a filmszalagot.
 |
| A filmszalagot egy vastag fém lap tartja síkban |
Kicsit olyan mint a 120-as inverze. Ott ugye a kazetta hiányzik és két tengely (orsó) van. Valamint húzom és nem tolom a filmet. Az előny az lett volna, hogy a kazetták újrahasznosíthatók (akár házilag tölthetőek), és az orsó hiánya miatt kisebb a helyigény. Talán az utóbbi miatt, végül úgy alakult, hogy ez a rendszer elsősorban kicsi és olcsó kamerák részévé vált. A legtöbb kimondottan olcsó, alsó-kategóriás, sőt gyakran gyerekeknek fejlesztett gép volt.
 |
| Balra a normál 135-ös film, jobbra egy fém SL vagy Rapid kazetta |
 |
| A bal oldali biztosan SL, a jobb oldali lehet, hogy "Rapid" - de csere-kompatibilisek |
Sem a Rapid, sem az SL nem volt hosszú életű. A 70-es években volt a legnépszerűbb, de akkor sem tudta megközelíteni a 135-ös film népszerűségét és a 80-as években kiszorították a távol keleti olcsó műanyag kamerák.
A Drezda melletti Freital-ban alapított Beier cég már 1923 óta gyártott fényképezőgépeket. 1959-ben nagyrészt államosították, és ennek megfelelően fordult az olcsó, tömegtermékek felé. A kisfilmes gépek a becéző hangulatú "Beirette" márkajelzést viselték. A hatvanas években még egész pofás gépeket csináltak, de ahogy a kommunista világrend elkezdett leszakadni szerte a világon a Nyugattól, úgy lettek a Beirette-k is egyre kevésbé vonzóak.
A Beirette SL 400-as minden porcikáján látszódik, hogy a legfontosabb szempont az olcsó előállíthatóság volt. Semmi ergonómia vagy stílus. Olcsó otromba műanyag elemek és egy primitív sajtolt lemezdarab, hogy valami fém is legyen benne. 1978-ban jelent meg. Ekkor a Beier-nek már csak 7 éve volt hátra és az egész NDK-nak is csak 12.
 |
| A filmtovábbító "tológomb" maga a KGST szimbóluma |
 |
| A piros bársonybélésű tok sem fog Red Dot Design díjat kapni. |
Kimondottan kompakt gép. A váz mindössze 11 cm széles és 7 cm magas. A tömege üresen 259g. A szintén NDK Werra, több mint a duplája súlyban, pedig az sem egy óriás.
Fénymérő:
Ebben a kategóriában szokatlan a fénymérő, pláne a kadmium-szulfidos (CdS) érzékelő. Két gombelemről működik. Gyakorlatilag bármilyen 1,5V-os gombelem megfelelő, amelyik belefér az alján kialakított foglalatokba. A kereső alatti karral lehet az film érzékenységét beállítani. A számok DIN érzékenységet mutatnak. (pl. 27=ISO 400).
A keresőben egy piros led mutatja, hogy mikor megfelelőek a beállítások.
Nem tudom mennyire megbízható, én mindig ellenőriztem egy külön egységgel.
Zár:
Egy Priomat tipusú, nagyon egyszerű központi zárja van, háromféle idővel plusz a "B".
1/125, 1/60, 1/30. A f2,8-tól f22-ig fokozatmentesen állítható blendével ez hétköznapi célokra elég.
Egy német oldal valamilyen félautomata módról is ír, de nekem nem sikerült rájönnöm, hogy mi ez.
Objektív:
A Ludwig által gyártott "Meritar 2,8 45mm" szinte azonos a Kodak Retina S2-es Reomar-jával.
Értelmetlenül fényerős (f2,8 távmérő nélkül?!) bevonatos triplet, az átlagosnál kicsit szélesebb látószöggel. Valószínűleg jó minőségű, de ezt ezzel a vázzal sose fogjuk kideríteni. Középérintkezős vakupapucs és kioldózsinór csatlakozás is van. Távmérő nincs - saccolni kell, de a skála pontos.
Mivel az SL kazettát nem adhatom le egy átlagos laborban, fekete-fehér filmet "toltam" bele egy töltőzsák segítségével. Ezt otthon magam elő tudtam hívni és a Canon 8800-zal beszkenneltem.
Íme néhány "referencia kép":
 |
| Foma 400, Fomadon Excel, vaku |
 |
| Foma 400, Fomadon Excel, hosszú expó "B"-vel |
 |
| Foma 200, Fomadon Excel |
 |
| Foma 200, Fomadon Excel |
 |
| Foma 200, Fomadon Excel |
Összességében játszani nem rossz ez a kicsi Beirette, de többet nem szabad elvárni tőle. Ha szívesen töltögetjük az SL kazettát, és nem vágyunk a multiexpo izgalmára, akkor ezzel a választással kapunk egy a Smena-nál kisebb és a fénymérővel jobb "fényerős" kacatot.
Azt hívták félautomatának, amit ez tud, hogy addig kell tekerni a gyűrűt, míg a megfelelő LED ki nem jelez.
VálaszTörlés