FED 1 - az első Leica klón

Van valami vonzó a Leica formavilágában, stílusában, aminek nem lehet ellenállni. Egyszerre ergonomikus, kompakt, elegáns és indusztriális. Anyagi és lelkiismereti okokból nem valószínű, hogy valaha veszek egy eredetit, de egy autentikus másolat hatékonyan csillapítja a vágyakat. 

Szó szerint milliónyi Leica másolat/utánzat készült az elmúlt 100 évben, de a legelső a szovjet FED volt. Bár nem nagyon szeretem az orosz vagy szovjet dolgokat - a FED közel áll a szívemhez.

A FED első szériájából (1934-1955) összesen 720 ezer darab készült. Az eredeti Oskar Barnack által tervezett Leica II-ből (1932-1948) mindössze 54 ezer. Idővel majd írok egy hosszabb posztot a FED-ről, de ezúttal csak erről a konkrét darabról szeretném megosztani az élményeimet.

Az én saját példányom a FED 1-G P320 szériából származik, amelyből kb. 200 ezer darab készült. Bár a FED úgy általában a „lesajnált” szovjet gyártók közé tartozik (a Kiev és a Zorki nagyobb megbecsülést élvez). Ez a darab határozottan igényesnek mondható. 66 éves kora ellenére eléggé „egyben” van.

Tavaly amúgy írtam a Zorki első típusáról, amely tulajdonképpen egy FED egyes, ami pedig tulajdonképpen egy Leica II. Nem véletlenül volt utóbbi népszerű beceneve a „Fedka” egy időben (FED/Leica). Ezek tényleg szinte azonos kamerák voltak. A márkajelzésen kívül csak nüánsznyi különbségeket lehet találni, mint pl. a záridők vagy fókuszgyűrű jelölések elosztása, illetve a keresőablak kerete. Sajnos ez az azonosság arra is alkalmas, hogy a jó állapotban fennmaradt szovjet csodákból gusztustalan Leica hamisítványokat faragjanak gátlástalan fémművesek.  

egy otromba "fake-Leica"

A korai szovjet távmérős gépek és Leica II közötti kapcsolatot számos tévhit és legenda övezi. Nehéz kihámozni, hogy melyik az igaz és melyik a kamu. Az egyik ilyen, hogy a gyártási jogokról szóló szerződésben kikötötték, hogy a FED mérete nem lehet azonos a Leica II-vel. Na ez biztosan nem igaz, mivel ezek bizony tized mm-re azonosak :133 mm széles 67 mm magas és 33 mm "vastag" mindegyik  váz.

Egy másik kedvenc ilyen "Fedka" legendám a II. világháború egyik leghíresebb fotójához kapcsolódik. Köztudott, hogy Sztálinnak mindennél fontosabb presztízskérdés volt Berlin elfoglalása. Ennél már csak a hozzá kapcsolódó dokumentáció és propaganda volt fontosabb. Amikor a világsajtó felkapta Joe Rosenthal Ivo Dzsimai zászló állítós fotóját, egyértelmű volt, hogy a Szovjetuniónak is kell egy ilyen, csak ütősebb. El kell foglalni Berlint, ki kell tűzni a szovjet zászlót a Reichstagra, és ezt a lehető legdrámaibb fotóval meg kell örökíteni! A feladatot (mármint a fényképezést) egy igazi jelkép értékű figurának kellett végrehajtani. Jevgenyij Haldei a szovjet hős archetípusa. A semmiből jött legkisebb fiú, akinek az apját és nővéreit megölték a németek. Aki a nagymamája üvegszeméből készítette az első fényképezőgépét (ekkora ökörséget?!) majd 19 évesen a TASZSZ hivatásos riportere lett stb. 

Forrás : lfi-online

A zászlós fotó elkészítését hasonló szerencsétlenkedés előzte meg, mint az amerikaiak pár hónappal korábbi akcióját a Csendes Óceánon. Végül 1945 május 2.-án elkészült a kép, de ezzel korántsem volt vége a történetnek. A képet többször manipulálták, aminek amúgy óriási hagyománya volt a Sztálini rendszerben, de erről rengeteg helyen lehet részletgazdagon olvasni. Én amiatt hoztam szóba ezt a történetet, mert ehhez is kapcsolódik egy általánosan elterjedt tévhit.

A Szovjetunióban és a „baráti” országokban -így Magyarországon is- évtizedeken át tényként kezelték, hogy Haldei egy FED egyessel készítette a világhírű fotót. Ez jól beleillett a tündérmesébe. A szovjet/ukrán kisember a szovjet/ukrán kisemberek által gyártott eszközt használ. Végül is Joe Rosenthal is egy Graflex Speed Graphic-ot használt, ami ugye amerikai gyártmány.

Haldei kétségkívül sokszor használt FED-et. Például ezen a képen is azzal látható.

Forrás : lfi-online

...de azt a bizonyos fotót egy Leica III-sal készítette, ami lássuk be elég bizarr. 

Haldei Leica-ja. Forrás: Bonhams

Tehát összefoglalva: a III. Birodalom sikeres termékét másolja a Szovjetunió, akit megtámad a III. Birodalom és lerombolja a másoló gyárat. A Szovjetunió visszavág és elfoglalja a III. Birodalom fővárosát, amit annak saját eredeti termékével dokumentál.  

Történelem óra vége, térjünk vissza "műkincsmentéshez"

Szóval a korábban beszerzett Zorki nem tűnt túl üzembiztosnak, és akartam birtokolni az eredeti német gyártmány legközelebbi rokonát. Így amikor felbukkant egy olcsó FED 1-es – lecsaptam rá. 

Elsősorban a megjelenésébe szerettem bele, de azért reménykedtem, hogy esetleg használni is tudom.

Brutál mennyiségű mocskot szedtem ki belőle. A rézoxidtól a sáron keresztül a szétmálló Forte 50-ig minden is volt benne.

A csodálatos összecsukható Industar objektív egy merő retek volt elől-hátul, kívül-belül. Szerencsére ennek a tisztítását meg tudtam oldani. 

a lerakódások megfelelő megvilágításnál látványosan "kirajzolódnak"

A különböző állagú lerakódásokat a felülettől és ellenállástól függően desztillált vízzel, alkohollal vagy a kettő keverékével oldottam fel, majd fültisztító pálcikával, mikroszálas törlőkendővel, és konyhai papírtörlővel töröltem le. Később tudtam meg, hogy ez a lencse már bevonattal készült, bízom benne, hogy azt nem takarítottam le.

A szovjet összecsukható objektívek gyakran kerülnek viták középpontjába. Kinézetre hasonlítanak a Leitz Elmar-ra, optikai felépítésük viszont leginkább a klasszikus Zeiss Tessar-ra hasonlít. Ha már korábban szóba hoztam a "Fedka" becenevet, ami a vázra vagy a komplett kamerára vonatkozik, akkor itt említeném meg, hogy ezeket az obikat pedig "Elmarski"-nak hívják bizonyos szubkulturális csoportosulások. 

Ez a konkrét darab - ФЭД  1:3,5  F=50mm - egy kimondottan ritka változat.

Ez -az Industar 10 néven is ismert- típus volt a legelső szovjet távmérős objektív. Nem azonos a hasonló, de sokkal elterjedtebb Industar 22-vel. 1934-től 1955-ig gyártották. A háború előtti változatok még nem voltak túl magas kvalitásúak, de folyamatosan fejlesztették. 1947-től már bevonatos üvegeket használtak. Az utolsó szériák - amelyből ez darab is származik - szinte elérik a háború előtti német minőséget. Külsőleg szinte azonos a Leica Elmar-ral. Optikai felépítése is nagyon hasonló, de a blende a középső és a hátsó lencsetag közé került, míg az Elmar-ban ez eggyel előrébb található.

A redőnyzár a korának megfelelően nagyon nehezen mozgott. Némi takarítás és egy kis WD40 ecsetelés után hagyta magát bejáratni. Pár tucat felhúzás és elkattintás után úgy éreztem, hogy a záridők hasonlítanak a névértékükhöz. A múlt héten végre kapott egy tekercs Fuji C200-at, de film befűzés elsőre nem sikerült tökéletesen.

Exponáltam kb. 50-szer, amikor kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Óvatosan kinyitottam, és kiderült, hogy eltépte a filmet az első kockánál. Sajnáltam, mert némelyik képet percekig komponáltam. Napokig hordtam magammal mindenhová, hogy jó témákat kapjak le és ne pazaroljam a nyersanyagot. 

A probléma abból adódott, hogy ez egy úgynevezett "alul-töltős" fényképezőgép, ami igényel egy kis felkészülést és gyakorlatot. A pontos metódust ezen a linken lehet megtekinteni: filmbetöltés alulról

Duzzogtam egy napig, majd levágtam szétszakadt filmvéget, újra befűztem és ellövöldöztem mindenfelé ahogy éppen felbukkant valami. 

Ezúttal már bölcsebb voltam kicsit, és figyeltem a visszacsévélő gombot minden felhúzásnál. Mivel az is forgott, így tudtam, hogy ezúttal nem csak a zárat húzom fel, hanem a filmet is továbbítom. 

A gép származásából és korából adódóan, nem számítottam kimagasló eredményekre, de kellemesen meglepődtem. 

 Ismét komoly dilemmába kerültem: vitrin vagy használat?