Rangefinder, Messsucher, Дальномерный, Meetzoeker azaz távmérő

Mikor elkezdtem írni ezt a blogot, éppen a FED fényképezőgépek után kutattam angol nyelvű oldalakon és számtalanszor belefutottam a rangefinder kifejezésbe. Valamiért jó ötletnek tűnt erről az eszközről, technikáról elnevezni a blogot – és ha már így alakult, talán az is praktikus, ha írok pár gondolatot arról, hogy tulajdonképpen mi a bánat az a „rangefinder”.

Ha ma a kezünkbe veszünk egy modern kamerát természetesnek vesszük az automatikus élességállítást, és legfeljebb úri huncutságból használunk manuál fókuszt. Ez a feladat a XX. század elején még nagyon komoly problémát jelentett.

Már léteztek mai szemmel is elfogadható minőségű objektívek, de fizikai törvényeinek engedelmeskedve a kamerától csak bizonyos távolságban (távolságtartományban - mélységélesség) tudtak éles képet közvetíteni. A mai gépeken ezt pofon egyszerű ellenőrizni, hiszen általában azt a képet látom, ami konkrétan az objektíven „áthalad” – de ez a lehetőség az átlag fotós számára csak az ötvenes évektől vált többé-kevésbé elérhetővé, a tükörreflexes gépek elterjedésével.

Közhelynek számít, hogy gyorsuló világban élünk és ez kb. minden iparágra és minden korszakra igaz. A XIX. század végén már létezett a tekercses kivitelű film (rollfilm) így az átlagos fényképezés kilépett a szertartás jellegű eseményből és a hétköznapok részévé vált. A nyersanyag már lehetővé tette, hogy ne csak verőfényes napsütésben és műteremben készüljenek a képek, a piaci igény pedig életre hívta a nagyobb fényerejű lencséket is. Viszont a nagyra nyitott blende csökkenti mélységélességi zónát. A tárgytávolságot pontosan kell tudni, mert egy 4,5-ös vagy pláne 3,5-ös rekesznél nagyon könnyű kicsúszni a homályos tartományba.  

Bessa RF távolság állító gyűrűje, amely egyben a mélységélességi zónákat is mutatja. A konkrét állásban f3,5-nél csak 20 centi, de f22-nél majdnem egy méter.

Egyszerre több ötlet és szabadalom versenyzett a fotósok kegyeiért és pénztárcájáért (a TLR-ről majd külön posztot írok), de a bonyolultságuk és költségük miatt évtizedeken keresztül csak a távolság megsaccolása és a zónafókuszálás jutott az átlag fényképésznek. A műteremben előre beállított körülmények között ez nem probléma, de az emberek elkezdtek utazni, voltak már fotóriporterek, megjelent a kereslet egy hordozható távolságmérő eszközre.

Természetesen, mint oly sok műszaki találmány ez technika is a hadiiparból szivárgott át a polgári alkalmazásba. A XIX. század végén a tüzérek már használták a „dupla képes telemétert”.

Ez a szerkezet két egymáshoz képest meghatározott távolságban elhelyezett nézőpont segítségével háromszögeléssel állapítja meg a célpont távolságát. A két nézőpont távolságát "bázistávolságnak" hívjuk.

Amerikai katonák távmérővel 1940 forrás

A két látószögből származó látványt félig átlátszó prizmákkal vagy tükrökkel hozzák egy látómezőbe.
A fotótéma és a két megfigyelési pont által alkotott háromszög szögeinek (∝ ; β) és a nézőpontok távolságának (bázistávolság - l)ismeretében kiszámolható a tárgytávolság  (d)

 

Kezdetben -egy hasonló, de jól kisebb méretű szerkezetet- kiegészítő eszközként használtak a fényképészek. Majd az innovatívabb gyártók elkezdték a vázba építeni a távmérőt.
A gyakorlatban általában úgy történik a használata, hogy a keresőbe nézve a képmező közepén lesz egy tartomány, amelyben duplán lehet látni a célpontot, kivéve, ha pontosan az éles zónában van. Ugyanis ebben a mezőben egyszerre látszik a kereső és a távmérő prizma képe. Utóbbi egy finom mechanikai szerkezettel össze van kapcsolva az objektívvel. Ahogyan annak a fókuszgyűrűjét állítjuk, úgy változik a prizma látószöge.

Így néz ki egy átlagos rangefinder kereső képmező, ha a téma nincs az éles tartományban

Zorki 4 keresője (balra) és a távmérőprizma (középen fenn)

Legelőször a Kodak dobott a piacra távmérővel felszerelt gépet – meglepően korán 1916.-ban. Ez volt a 3A Autographic Kodak Special. Ám ahogyan az a történelemben már számtalanszor előfordult, ebben az esetben sem az első „fecske” aratta le a babérokat.

1932.-ben megjelent a Zeiss Contax I és a Leica II. Ezek voltak valószínűleg az első 35mm-es filmmel működő, beépített távmérős gépek a világon. Utóbbi típusnak megszámlálhatatlan utánzata, klónja és hamisítványa készült. Ezzel elkezdődött a rangefinderek aranykora, ami kb. 40 éven át tartott. 

1941. Vicceskedés egy Leica III társaságában. Adományozó: Fortepan

A Leica II-n és legközelebbi rokonain elöl három ablak van, hátulról viszont csak kettőt látni. Hátulról nézve a jobb oldalival tudjuk komponálni a képet, a bal oldali pedig a távolság bemérésére használható, lényegesen gyengébb képminőséggel.

1936-ban a rivális Zeiss piacra dobta a Contax II-t, amelyben már egyetlen keresőablakon keresztülnézve lehetett távolságot mérni és a kompozíciót ellenőrizni.

A Contax III szovjet változata a Kiev IIIa

Mielőtt a 35mm-es kisfilm visszaszorította rollfilmet, még a középformátumban is megjelent néhány kiváló távmérős szerkezet. Például a Voigtländer Bessa II.

1954-ben a Leica M3 már a parallaxis hibára* is nyújtott megoldást. Ezt valahogy így kell elképzelni: link

A távmérős gépeket könnyű szemből felismerni, mivel az egyszerű kereső ablakos kamerákkal szemben, 2 esetleg 3 ablak néz ránk az objektív felett. Szemből nézve a jobb oldali a kereső, a bal oldali a távmérő prizmája. Ha 3 ablak van, akkor a középső a kereső és a két szélső a távmérő.

Szovjet FED rangefinderek

 A II. világháború után a német fejlesztések szabadalmait „feloldották” (milyen szép eufémizmus), a nagy optikai gyárak elvándoroltak a Szovjetunióba és elkezdődött a 30-as, 40-es évek technikájára épülő másolatok, továbbfejlesztések tömegtermelése. Csak a Szovjetunióban kb. 11 millió Leica és/vagy Contax által „inspirált” kamera készült, de az igazán nagy darabszámok Japánból árasztották el a világot. Még megbecsülni is lehetetlen, hogy a Canon, Nikon, Olympus stb. által gyártott minimum 50-60 féle típusból hány millió darab készült, de még a kevésbé ismert 2. vonalbeli gyártók is többet termeltek, mint a háború előtt a Leica és Contax együttvéve.

Magyarország a MOM által fejlesztett és gyártott Momikon és Mometta típusokkal írta be magát a rangefinder univerzum nagy könyvébe. Sajnos nem volt még ilyen készülék a kezemben, így nem tudom megmondani, hogy mennyire lehetünk büszkék a hazai versenyzőkre. 

Ezekből összesen mindössze 30-35 ezer darab készült, így igazi ritkaságnak számítanak.

A távmérős felépítésnek van néhány vitathatatlan előnye: nincs tükörakna, így kisebb, könnyebb, halkabb, mint egy SLR. Állítólag a fókuszállítás is pontosabb, legalábbis bizonyos típusoknál.

Mindemellett erősen korlátozott a használata. A működési elvből adódóan nem lehet különböző gyújtótávolságú objektíveket felrakni. A parallaxis probléma* miatt a makrózás is minimum értelmetlen, de általában lehetetlen is.

A 70-es évektől először „felülről” kezdett visszaszorulni a távmérős gépek piaca. A profik és az önmagukat annak tartók körében a cserélhető objektíves tükörreflex gépek kezdtek eluralkodni, és ez a divat tulajdonképpen kb. mostanáig tartott. A 80-as évek folyamán pedig alulról veszítettek egyre több ügyfelet. Megjelentek a lelketlen autofókuszos és az olcsó eldobható (ténylegesen és átvitt értelemben is) gépek.

Az ezredfordulóra szépen lassan kihaltak a rangefinderek, de nem tűntek el teljesen.

Érdekes módon a mai napig gyártanak prémium kategóriás távmérős gépeket. Pl a Leica M-A alig másfél millió Ft-ért megvásárolható. Ha szarkasztikus akarok lenni, azt is mondhatnám, hogy ezért a pénzért hozzájuthatunk a 60-as évek legmodernebb technikájához. Sajnos az igazság viszont az, hogy csodálom ezeket az iparművészeti remekműveket és minden elismerésem annak a cégnek, aki képes egy évszázadon keresztül fenntartani egy hazai gyártású egyedi koncepciót szinte változatlan arculattal.

2008 és 2014 között gyártotta a Cosina a Fuji GF670-et és a Voigtländer Bessa III-at. Ez két szinte teljesen azonos középformátumú gép kétfajta márkajelzéssel és kétfajta színben. Távolságmérős, parallaxis* korrekciós fókuszálással. 3-4 ezer Euróért lehet használtan megvenni, ha van eladó példány.

*A parallaxis hiba azt jelenti, hogy a keresőablakban nem ugyanazt a képkivágást látjuk, mint ami az objektíven keresztül a filmre (digitális gépnél a szenzorra) vetődik. Elsősorban közeli tárgytávolság esetén jelentős a távmérős vagy „sima” távcsőkeresős kompakt gépeknél.