Hacoflex – az ezer nevű japán TLR

Ha valaki tanulmányozza a XX. század első felének fotográfiai fejlesztéseit, a híres Lineker idézet juthat eszébe: „A foci egy olyan játék, amit huszonketten játszanak, 90 percen keresztül, és mindig a németek nyernek.” Bár a labdarúgásnak nem sok köze van a fényképezőgép-gyártáshoz, 1920 és 1960 között kb. az volt a helyzet, hogy voltak a német gyártók, és az összes többi, aki próbálta utánozni őket. A fél világ a Leica-t, a Nikon a Contax-ot másolta, és miután 1928-ban Paul Franke és Reinhold Heidecke piacra dobta a Rolleiflex-t tucatnyi cég ugrott rá az ikerlencsés fejlesztésekre és koppintásokra is. Egyes cégek komoly sikereket értek el (pl.: Yashica, Mamiya) és voltak az ún. „indultak még” kategóriába tartozók. Egyik ilyen érdekes és rejtélyes gyártó volt a japán Tougodo.

Az 50-es évek közepén volt egy közepes minőségű Rolleicord utánzatuk a Toyocaflex. Amit nemcsak saját márka alatt, hanem OEM gyártóként is szállítottak különböző disztribútoroknak. Minimum 18 márkanév alatt hozták forgalomba a világ számos országában. A Skyflex, Beautiflex, Accuraflex stb. feliratok gyakran teljesen azonos készülékeket takarnak. Az enyém a Hacoflex nevet viseli. Úgy került hozzám, hogy szerettem volna kipróbálni egy japán TLR-t, de az ismert márkákat túl drágának tartottam.

Masszív fém házas szerkezet, viszonylag széleskörűen használható központi zár és elég sötét kereső jellemzi. Sajnos az előző tulajdonosok ostoba módon próbálták tisztán tartani a lencséket és a sok törölgetés miatt apró mikró-karcok borítják a külső felületeket. 

Nem egyértelmű, hogy ez mennyire befolyásolja a képalkotást, de biztos nem javít rajta. 

A Tomioka által gyártott Tri-Lausar lencsék Tessar rendszerűek. 4 lencsetag 3 csoportban. Milliószámra kerültek a különböző Japán gépekbe, pl. az összes Tougodo TLR-be. A legnagyobb fényereje f3,5, ami 6x6-on elég nagynak számít, de nehéz kihasználni. Az öreg TLR-ek egyik átka a kereső tükrének „elöregedése”. Ezek tükrök nem olyanok, mint amit fürdőszobában megszoktunk és nem csak a méretére gondolok. A tükröződő felület az üveg előtt és nem mögötte található. Így elkerülhető, hogy plusz egy fénytöréssel és fényveszteséggel „csorbuljon” a látvány, ami a mattüvegre vetül. Cserébe ez egy baromi érzékeny felület, ami 65 év alatt általában megfakul, megkopik. Először megpróbáltam kicserélni, de ilyen tükröt gyakorlatilag lehetetlen szerezni. Aztán arra gondoltam, hogy újra foncsoroztatom, de ennek a költsége elérte volna a kamera árának 20%-át. Végül egyfajta kompromisszumos megoldásként egy műanyag tükröt vágtam bele. 

A mattüveg megtisztítása után egy fokkal jobban használható, mint amikor megvettem. 

Ha a Lubitel-lel hasonlítom össze, akkor egyértelmű, hogy annál sokkal igényesebb, masszívabb szerkezet. Mindene fém vagy üveg. A zár 9 féle záridőt tud és 65 év után még mindegyik működik. Az időzítő szintén. A lencse elvileg „komolyabb”, gyakorlatilag nem.  

Viszont a korához és a felépítéséhez képest egész ergonomikus. A nagyméretű nagyítója ellentétben a Lubitel-ével könnyen kinyitható és jól használható. 

A felső ajtó sportkeresővé alakítható, hasonlóan a legtöbb TLR-hez.

A távolság- és mélységélesség-skála az oldalsó tekerőgomb körül található és ugyanúgy használhatatlan mint a szovjet ikerlencsésen.  

Ismerkedni a középformátummal és a régi analóg technikákkal vagy "művészkedni" tökéletes. Kifinomult profi munkához, tűéles képekhez nem alkalmas.   

A mintaképeket saját keverésű vegyszerekkel hívtam elő és otthoni barkács szkenneléssel lettek "digitalizálva". Semmi utómunka. Mindezek ellenére a gyenge képminőség elsősorban az objektívnek köszönhető.