Crop factor - a mobiltelefon CMOS szenzortól a középformátumig

Számtalan írás készült már a különböző szenzorméretek és filmformátumok összehasonlításáról. A többségét valószínűleg nálam sokkal tapasztaltabb szakértők írták. Meg se próbálom őket felülmúlni, de még csak kiegészíteni sem, csak a saját tapasztalataimat és gondolataimat szeretném megosztani.

Amikor 8 éve megvettem az első (és utolsó) DSLR gépemet, megfordult a fejemben, hogy full frame gépet vegyek. Mivel azonban aránytalanul drágának éreztem, végül egy APS-C szenzoros Canon 550-es boldog tulajdonosa lettem. Az APS-C szenzor mérete 22.3 × 14.9 mm, az ún. „full frame”  36 × 24 mm.

Ahogyan korábban említettem akkor a teleobjektívek bűvöletében éltem és nagyon feldobott, hogy a 300 mm-es zoom objektívem gyújtótávolsága így 486 mm. Mert ugye ott van az a bizonyos 1,62-es „szorzó” (crop factor). Évekkel később jöttem rá, hogy ez mekkora „önbecsapás”.

A normál analóg gépek után egészen 2011-ig mindenféle még éppen megfizethető krumpli kamerát használtam. Ki is ábrándultam rendesen a digitális technikából. Lassú, maszatos színek, gyenge kontrasztok stb. Aztán jött a DSLR és a valós 18 megapixel és teljesen elvarázsolt. Végre újra tudok blendét, záridőt sőt ISO-t állítani! Ja, hogy a szenzor kisebb, mint a 135-ös film (azaz a full frame)?

Kit érdekel? Az előtte használt digitális fényképezőgépjeimben átlagosan hatszor kisebb szenzor volt. A képminőség fejlődést gigantikus ugrásnak éreztem és most visszatekintve (illetve a régi fotókat összehasonlítva) is így látom.

Az APS-C méretű szenzor nagyon széles körben elterjedt. Szinte minden kettő és három számjegyű Canon és Nikon DSLR-ben ez van.

APS-C szenzor és egy 200 Ft-os érme (Canon M100)

A szett objektív legrövidebb gyújtótávja 18mm volt, így tudtam viszonylag nagy látószögben is fotózni.

Akkor kezdett gyanús lenni, hogy valami hiányzik, amikor portrékat próbáltam csinálni.

Soha nem kaptam vissza azt a képi világot, amit filmre exponáltam. Mielőtt egyszerűen leírnám az okot, akkor merüljünk el a különböző formátumok világában.

Ez itt kicsit közhelyes és unalmas lehet annak aki már mindent tud a szenzorokról és filmméretekről, ők ugorják át a következő néhány bekezdést (vagy az egész bejegyzést).

Én a 80-as években fotóztam először, akkoriban a 35mm-es film (más néven 135-ös, „kisfilm”, „Leica film” stb.) annyira elterjedt és egyeduralkodó volt, hogy nem is gondolkodtam azon, hogy létezhet más is. 

kisfilmek a nagyvilágból : )

Ennek a hasznos mérete a 36x24mm. A digitális fényképezőgépek esetében az ezzel azonos méretű szenzorral szerelt gépeket hívják „full frame” kamerának – utalva az analóg hagyományokra.  A 90-es évek közepén egy gyönyörű laboráns lány (jelenleg a feleségem) mesélt nekem először a Hasselblad-ról és ezáltal a középformátumról. A középformátumú fényképezőgépek a 120-as rollfilmre készítenek általában 6x9 vagy 6x6 cm-es fotókat. 

Felül a 135-ös negatív, alul a 6x6-os (120-as rollfilm)

Ha precízek szeretnénk maradni, akkor egészen pontosan 56x56 illetve 56x84mm a hasznos felület. Ez bizony brutális különbség. A 120-as film akár ötször akkora fényérzékeny felületet nyújt, mint a kisfilm. Nem véletlen, hogy a mai napig népszerű profi fotós körökben. A holdra-szállásnál is ilyet használtak. A nagy felület sokkal nagyobb részletgazdagságot jelent. Jelenleg is ez a formátum jelenti a „polgári fotózás” csúcsát, legyen szó műszaki fotózásról, tájképről vagy portréról. Ma már persze elsősorban digitális megoldások uralkodnak, pl. a dán Phase One, vagy a Fuji és a Pentax hasonló készülékei. A „középformátum” kifejezés sejteti, hogy létezik ennél nagyobb formátum is, de ezzel most nem akarom bonyolítani a „képet” (hogy egy kis „képzavart” is vigyek a posztba -sic!).  

Szóval, hogy kicsit összefoglaljam lényeget, alább a különböző meghatározó „érzékelőfelület” kategóriák:

•        van ugye a marha nagy középformátum
•        35mm-es kisfilm avagy a digitális változata a „full frame”
•        kisebb crop szenzorok (pl. APS-C vagy 4/3-os)
•        …és a mindenféle kicsi szenzor a kompakt gépekben vagy a mobiltelefonokban.

  Az gondolom, ha eddig nem is volt nyilvánvaló, mostanra mindenki vágja, hogy a nagyobb formátum, nagyobb látószöget ad, azaz képmezőt. Íme egy fikciós ábra arról, hogy mi lenne, ha azonos gyújtótávolságú lencsét párosítanánk a fentebb részletezett szenzorokhoz.

Persze ez némi marhaság és demagógia elegye, mert pl. egy mobil telefonra sose fognak 50 mm-es gyújtótávolságú lencsét rakni. Minden formátumnak megvan a maga „alap-objektíve”.
Néhány jellegzetes kombinációt az alábbi táblázatban foglaltam össze:

A "crop factor" az az arányszám amely megmutatja, hogy egy adott képkivágást mennyivel hosszabb (vagy rövidebb) gyújtótávolságú lencserendszer rajzolna ki 36x24 mm-es felületen. Tehát, ha például felrakom a kisfilmhez készített 58mm-es gyújtótávolságú Helios objektívet az APS-C szenzoros Canon M100-ra, akkor az olyan képkivágást fog exponálni, mintha a kisfilmes Zenit vázra (ahonnan levettem a Helios-t) egy 94 mm-es obit tennék.
És itt el is érkeztünk az poszt elején említett „önbecsapáshoz”. Ha full frame helyett egy kisebb -mondjuk APS-C - szenzort használok, akkor semmivel sem nő meg a gyújtótávolság, csak szűkül a látószög, azaz nem látom a kép széleit. Tehát nem arról van szó, hogy kaptam egy hosszabb gyújtótávolságú objektívet –hanem ez olyan, mintha a full frame-es géppel készített fotó közepéből kivágnék az egyharmadánál valamivel kisebb részt. Ez már nem hangzik olyan jól.

Ennek ellenére nem valószínű, hogy valaha váltanék full frame-re. Felbontásban a mai crop szenzorok röhögve túlteljesítik azt a szintet, amit pár éve a milliós profi FF gépek tudtak. Ha nagyobb látószögre van szükségem, inkább használok rövidebb gyújtótávolságú lencsét. Ezekért a „kompromisszumokért” cserébe kapok egy kisebb méretű, könnyebb és olcsóbb gépet. Ez amúgy hasonló logikai folyamat, mint ahogyan az okostelefonok kipusztítják a kompakt fényképezőgépeket.

A hétköznapokban, a családi ünnepekre vagy a természetjáráshoz nekem tökéletesen elegendő az APS-C szenzor egy MILC vázban, cserélhető lencsékkel. Én nem ebből élek, nem is vagyok szakember.
Néha azért eluralkodik rajtam a megalománia és elfog a vágy, hogy nagyobb formátumra fotózzak, de tudom, hogy ez csak pillanatnyi elmezavar és ennek orvosolására tökéletesek az analóg gépek. Van 2-3 használható SLR és 5-6 távmérős gépem 35mm-es filmhez. De ha lúd, akkor már legyen kövér! A kedvenc darabjaim a 6x6-os és 6x9-es kamerák – és abból is van egy pár.

Kicsit merüljünk el a nagyobb formátumok kissé sznob és exkluzív világában.

Mit tud még nyújtani nekünk manapság egy középformátumú analóg gép?

Részletgazdagság

Léteznek olyan fekete-fehér nyersanyagok, amelyek elvileg 800 vonal/mm felbontást képesek rögzíteni. Ez megfelelő objektívvel elméletileg már gigapixel nagyságrendű felbontást jelentene egy 6x6-os vagy 6x9-es képen. Azért csak jelentene, mert egy csúcsminőségű műszaki objektív sem tud 150-160 vonal/mm felbontásnál többet „lerajzolni”, főleg a széleken. Azonban, ha nagyvonalúan „csak” 100 vonallal számolunk, az is kb. 50 megapixel. 

Ha esetleg a pénz nem számítana, akkor vannak amúgy extrém high-end dolgok: a Zeiss gyártott kisfilmhez 400 vonal/mm felbontású objektívet, amit, ha párosítunk a feljebb említett FF filmmel, akkor az bizony 120-130 megapixel – 35mm-es filmen!!  

Ezek persze inkább csak elméleti számok. Életszerű körülmények között nem elérhető. Esetleg műteremben. Mindenesetre érdekes tény, hogyha csak részletgazdagság szempontjából nézzük, egy XIX. századi technológia képes versenyezni az aktuális digitális megoldásokkal.    

Az pedig különösen mulatságos, hogy miközben egy modern középformátumú digitális gép ára manapság 3 és 18 millió Ft között mozog, csudajó használt analóg gépeket lehet 120 és 200 ezer Ft között venni.

Természetesen a digitális gépek használata ezerszer gyorsabb és praktikusabb, de egy hobbistának ez nem biztos, hogy elsődleges szempont.

Egyedi mélységélesség és képi világ

Sógorom hívta fel rá a figyelmemet, hogy azonos „képkivágásnál” a nagyobb formátumnak sokkal kisebb a mélységélessége és a lencsék minőségétől függően különleges torzítások jelentkeznek a széleken.

Nézzünk egy konkrét példát:

3 méteres távolságra van a modell, f8 a rekesz

35mm-es film+50 mm obi          az éles tartomány 1,8m hosszú

120-as film (6x9)+105mm obi    az éles tartomány 0,9m hosszú

A képkivágás szinte azonos (az utóbbi egy hangyányit nagyobb látószögű). Jól látható, hogy azonos rekesznél kb. feleakkora az éles zóna. Az elmosott háttér, a csavarodó bokeh középformátumnál gyakori jelenség. Már az f4.5-ös rekesz is csodákat művel egy 6x6-os negatívon, de f3.5-ös fényerejű fix lencsés kamerákat is lehet elérhető áron szerezni. Egy kis odafigyeléssel és türelemmel a kezdők is nagyon látványos, különleges képeket készíthetnek.

Exkluzív élmény

Egy középformátumú analóg gépet használni az instagram korában, olyan, mint lovashintóval közlekedni autó helyett. Elég lassú, macerás, valószínűleg hülyének néznek, de különleges, egyedi élmény. Biztos módszer, hogy magunkra vonjuk a figyelmet.

Arra bíztatok mindenkit, hogy próbálja ki az analóg fotózást, addig, amíg meg lehet tenni. Minőségi használt filmes fényképezőgépet valószínűleg évtizedek múlva is lehet majd olcsón venni, de a nyersanyag (film) bizonytalan. Színes filmet ma már csak a Fuji és a Kodak készít, de fekete-fehér gyártóról is csak hétről tudok.